Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim

Lélekcseppek

 

Költ Ő

 

 

Új ember születik a világra,

Egy költő

Gondolatokat rímekbe öltő

 

Ki nem hisz szavai erejében

S a sors rendeltetésében

 

Míg nem szól az ige:

Költő az, aki verseket ír

 

S a megszólított

Elgondolkodik

Fáradt, bágyadt lelke reménnyel megtelik

Szíve szárnyalása új vágyakba hajtja,

Tolla serceg és csak írja

Fáradhatatlan

 

Szavakat, foszlányokat, sorokat

költöget

Rég gyűjtött emlékképeket

Szavakba öntöget

Lélekbe vésődött érzések,

Ki nem mondott köszöntések.

Tétova gondolatok,

Melyek életre kelnek,

Megtestesülnek és

Teret követelnek.

 

Éljetek hát!

 

Hatvannyolc

 

Megszülettem.

Kikukucskáltam e világra

S öntudatom csak

Sokára fogta fel,

Önálló

Ismételhetelen lény vagyok

 

Itt vagyok és eléd lépek.

Légy kíváncsi lényemre,

Belső titkaimra.

 

Felfénylek, mint csillag

S elbújok, mint bátortalan

Katicabogárka.

 

Ambivalens létem

Rejtelmeiben fürdőzöm

S gyötrődöm

 

Szép küldetés.

 

 

Zene

 

Csupa zsongás,

Falat kenyér,

Mindennapi életadó,

Harmóniát kovácsoló,

S dallamokba kunkorodó

 

Minden porcikámban szólal,

S ha nem hallom,

Hát dudorászom,

Nélküle a világ süket,

Féllábú nagy óriás pont

 

De ha csendül zene-bona

Kisüt a nap,

Verőfénye akkor is felrepít,

Ha borongós a kedvem,

néha

 

Életadó hangjegyecskék,

Megtisztító dallamok,

Veletek telt minden percem,

S elixírré váltatok.

 

Ez a zene,

Támasz és jel,

Évezredek tiszta esszenciája,

Mely lényemmé vált,

Átszőve életem csodaszőnyegét.

 

 

Csapat

 

Igazi család,

Melybe egyszercsak a

Bizalmatlanság ármány

Bizonytalansága

Ékelődött

Elrontva minden szépet,

Felülírva annyi évet,

Megbélyegezve minden

Rendíthetetlen bizalmat

Kiérdemlő

Tettrekészet.

 

S valami kettétört

 

Rútul széttépve mindent,

Mi mindenkinek

A biztonság,

A lét oxigénje volt

 

Becsapva érezte már magát

Minden lelkes,

Hiába tudta, hogy

A sok beszédben

Épp a lényeg vész el

 

Nem lehetett megálljt parancsolni

A lázadóknak

Nem hallották már meg hívó szavát

Átlényegült a lényeg,

Hitüket silány fillérekre váltották

 

S az EGY kettéhasadt.

 

De nincs itt a vég,

Mert az valami új kezdete,

Nemesebb és tisztább

Melyben megtestesül

A csoda.

 

 

Sok-k

 

Konok,

Kikerülhetetlen,

Kitartó,

Kákán a csomót megcsomózó

Kötekedő,

Kibírhatatlan

Karizma

 

Kiteljesedni csak a

Kritikában tudó,

Forintot a fillérig

Kiszámoló

Kegyetlen

Kígyó

 

Ki a világunkból!

 

 

 

 

Menekülő

 

Irtózom az állandó gondolkodástól,

Szétfeszítik agyamat a tolongó

Foszlányok

Értelemmé,

Felismeréssé gömbölyödve

Észrevétetve az

Oly nyilvánvalót.

 

 

Milyen volt…

 

Milyen jó volt,

Mikor a megnyugtató biztonságban

Fürdőzhettem

 

Mikor figyelő szemek

Közt érezhettem

Szíve értem dobbanását

 

Elvesztettem,

De talán sose volt

Igazán enyém.

 

 

Paradoxon

 

Lassú a szekér, mégse éred utol.

Lehet,

Hogy nem is egy úton haladtok?

 

Vagy már rég elhagytad,

Észre sem véve?

 

 

Rejtély

 

Mennyire lehet néma a csönd?

Mily rejtélyes lehet még hallgatásod…

 

Versekbe fűzöm kételyeim,

S csak nőnek a várakozások.

 

Túlgondolt gondolatok,

De még mindig virágzó remények.

 

Aztán a rideg felismerés,

Ami újra a kétely reményébe vész.

 

Haragszom Rád olyankor,

Hogy miért nem vagy nekem

Nyitott könyv, hogy

olvashatnék lelked soraiban

 

 

Úton

 

Vágytam megmutatni a lelkemet,

De nem mertél kíváncsi lenni rá,

Szerettem volna kinyílni,

De nem segítettél hozzá.

 

Magamra maradtam,

Magamba révedek,

Mélyen rejtett kincseim

Nyomába eredek.

 

Kérdések, kételyek

Ám megnyugtató várakozás

Álomképek sorjáznak

Mikor lesz a válaszadás?

 

Hosszú útra elindultam,

Válaszútnál befordultam,

Rejtett belső titkok útján

Kíváncsian meglapultam.

 

Bátor vagyok?

Vagy épp gyáva?

Keresgélek bizonyságra.

 

Ki lenne társam,

Hogy kitaláljak az alagút sötétjéből

A fényre…

 

Gőzös

 

Megy a gőzös Nagykátára

S ki lehet a kapitánya?

Nagypapám Ő,

Erős, derék

Mindkét keze mindig serény.

 

Nehéz évek hosszú sora,

Disznópásztor-kisiskola,

Melyen felnövekszik,

Aztán a háborús évek,

Nehézségek és remények.

 

S kisgyermekként

Az én szemem már csak

Egy szorgos otthoni munkást lát,

Nincs már mozdony,

A kapitány a kertben irányít.

 

Lám, mindenhez ért,

Tesz-vesz, sürgő,

A növények hálásak

S Apám is köszöni,

Tán ki se mondva.

 

És imádja Nagymamát,

Mint egy oldalborda,

Keze simogató,

Gyengéd és kedves,

Mindenben szófogadó.

 

Csoda volt Ő,

Biztos támasz,

Minden szava tartózkodó,

Ám mindenben bátorító,

Kedves szóval tanítgató.

 

Nemes lelke eltávozott,

De szívünkben benne él,

Gyertyát gyújtunk,

S imádkozunk,

Lelke üdvéért.

 

Anyám

 

Anyám, drága, féltő-óvó,

Angyalhajba burkolózó

 

Mindig féltő, ám remélő,

Gyermekének csak jót kérő

 

Anyám, a gyönyörű

Vadvirággal szökdelő

 

Ne félj, anyám, felnőttem már

Féltő karod magadé

 

Légy gondtalan és borútlan

Tégy csak önmagadért.

 

Köszönöm a gondoskodást,

Felnevelő felkarolást.

 

Keresd a szépségeket!

Éld az életed!

 

Apa

 

Nyolcéves lehettem,

És megláttam

 

Avittas tolltartó volt

Gyönyörű tollakkal megrakottan

 

Pirosak, kékek, feketék és zöldek

Paxok és kitudjamicsodák

 

És megkívántam!

Legalább egyet, a legszebbet

 

De nem nyúlhattam hozzá,

Apám szigorú szava és tekintete intett

 

Sose feledem az érzést, a vágyakozást,

Hogy rajzolhassak velük

 

Eltelt sok évtized

És a sokféle írószerszám sorakozik

Szebbnél szebbek, jobbnál jobbak

 

És értem már a tollak imádatát.

 

 

Nagynéni

(tizenéves emlékek)

 

Te voltál nekem a fény

És Budapest,

 

Te voltál nekem a női szépség

 

Te voltál a szabadság és

A fény

 

A ragyogás és

A türelem

 

Az alkotó és

Az ajándékozó

 

Az elismerő és

A dícsérő

 

A csoda!

Szorgos apám

 

Nyüzsgő gyűjtögetői népes seregében

Görnyedve nézi,

Mint sürögnek,

Hordják a mézet adó nektárt.

 

Vigyázó szemekkel,

S némi áhítattal

Figyeli szorgos munkájukat,

Talán megelégedve olykor.

 

Majd vált a kép

S én is ott vagyok,

Pergetés van,

Sürgés-forgás, munka.

 

Minden vágyam, hogy

beleláthassak.

S ha ügyes vagyok

Kapok is feladatot.

 

De az oroszlánrész az övé,

Ki ezt legjobban érti, tudja

S csorog a sűrű, sárga nedű

A nagy tartályokba.

 

S ha nem a méhekkel bíbelődik,

Hát ás, locsol, metszeget,

A szőlőkarók közt

Indákat tekerget.

 

Meg a mézédes baracknak

Vizsgálja zamatát,

Elég jó-e már, hogy

Befőttnek megehesse a család.

 

Térül-fordul, okít,

Pontossága szédít,

Hallgatással is tanít,

Mert Ö a legokosabb!

Nagymamám

 

Szorgosan tüsténkedik a kertje szélén

Metszi és formázza a szegélyvirágot

Figyelem, lesem minden mozdulatát,

Ahogy alakítja a kiskerti világot.

 

Majd tésztát dagaszt

És piskótát keverget,

Egy-egy keverintést

A gyermeknek is enged,

 

Így teszünk-veszünk,

Majd hímezni elmélyülünk,

A színhez színt válogatunk,

Bokrétához passzoltatunk.

 

S már készül a tészta

A derelyéhez nevetőn,

Bele lekvárszemek tekeregnek

minden kockába

És megnyomogatjuk kezeinkkel sürgőn,

Majd elszeleteljük dirib-darabra,

S már lobog a víz, fő a finom tészta

Széles e világon nincs párja

S a titka?

Nagymamácskám

Szíve-lelke,

Az ízekbe bekeverve.

 

És észre sem veszed,

Már csirkét kopaszt,

Térül-fordul a tyúkólban és

Elkapja a legszebb csirka grabancát

A forró vízzel nyakonönti tollát

S vágja, metszi,

Hogy az ebédhez

Frissen főtt finom pörkölt

Íze keveredjen

Uborkasalátával a kertből szedetten.

 

Mindig ott volt, hol kellett,

Néha a szomszéddal is cserfelt,

S jó szolgálatként gyermekeket vigyázott

És szerették mind, mert

Annyi jót tett,

Mi szóval el nem mondható,

De lélekben nyoma maradó.

 

S már az égi utakat rója,

Megállása nincs azóta,

Hogy itt tőlünk elbúcsúzott,

Fényes lelke áltakúszott,

Ott ül már a szivárványban,

Az esőben és a széljárásban,

Velünk van hát minden éjjel,

S nappal is a kéklő égben.

 

 

 

Reménytelenségben

 

Fájó hiányok

Görcsös várakozások

 

Idétlen reménykedés

 

Még fájóbb hiányod

Hihetetlen tátong

 

Vad elkeseredés

 

Elaggott szeretet

Elodázott szerelem

Elodázó égkék

 

 

Búsének

 

Bebújok lelkem kuckójába

Dédelgetni magamat

Elrejtőzöm jókedvembe

Felejteni bajomat

 

Meggyászolom én szerelmem

Megkínlódom veszedelmem

Varázslatos gyötrelemben

 

 

Belátás

 

Vágyam és hitem hajszolt feléd

Hogy egyek vagyunk

 

Vágyam, hitem oszladozik,

Menekülők vagyunk

 

Visszatérek meleg ismerősségébe

Huncut-kedves egységünkbe

 

 

Légy szabad!

 

Megszabadítalak magamtól,

Űző, buja vágyaimtól,

Követelő akaratomtól,

Harsogó gondolataimtól.

 

Légy önmagad kedves kincse,

Varázslatos fejedelme,

Önmagad légy!

Ne más kénye,

Szerteűzött lénye-képe

 

Így légy boldog e világban,

Lázadó harmóniában,

Öntörvényű tisztaságban

 

 

Számvetés

 

Egyértelmű formák

Kétértelmű viszony

 

Kétkedő órák

Mikor jön az iszony?

 

Csillagfényed

elhalványult,

Művészlétbe szenderült

Emberré nemesült

 

Harmóniánk összekapaszkodik

 

Két bohóc

 

Bohócok vagyunk a világ nagy porondján

A zene bohócai

 

Összerezdülünk,

és zenébe csendülünk

 

Hogy is érthetnék ezt a süket irigyek

Kik kétségeiknél többre nem képesek

 

 

Szinopszis

 

Úgy lett vége

Hogy el sem kezdődött

 

 

 

Ő és én

 

Évforduló

 

Huszadik

 

Mennyi felejthetetlen emlék,

Mennyi kedves szó és

Huncut összakacsintás

Mennyi kétely és gondolkodás

Összekapaszkodás

 

Közös élet

 

Támasz, erő

Felemelő,

Enyhet adó

És megtartó

Meleg otthonba búvó

 

Két hídpillér

 

Biztonságos,

Szerelmetes,

Varázslatos

Ígéretes

Szárnyat adó,

S szárnyaszegő

Kedvesdeden

Méregető

Barát és

Szerető.

 

Örökifjú gyermekségben

Mosolygós szép kedvességben

Megújuló reménységgel

Igaz társam egész létben

 

Bátortalanul

 

Új gyermekem született

De még magam is félek tőle

Hogyan élhetek így tovább

Mit kapok majd én belőle

 

Dédelgetem,

Nézegetem,

Keblemre is ölelgetem,

Vágyakozva ízlelgetem,

Hátha Ő a hitem,

Igaz lelkem

Megtestesülése,

Gondolataim szócsöve.

 

És felhangzik a harsona:

Mit szólnak?

Majd a biztonságot adó

Hallgass!

 

És rejtőzködésbe burkolózom

Szavaim a papír sercegésébe

Fojtom

De meddig teheted,

 

Hisz úgyis elrepülnek

Ha erejük van,

Szétfeszítik a korlátokat és

Szárnyalón útra kelnek,

mint kicsi virágporszemek.

 

 

Mint egy pillangó

 

Repked és szárnyal

Virágról virágra

Bátortalanul,

Szárnya hímporát vigyázva

 

De próbálgatja,

Melyik útján találja

Meg végre

önmagát

 

Engedj…

 

Engedj!!!! engedj már utamra.                  

Megtisztító hajlékomba.

Bíborszínű forró lázba,

Tervet szövő önmagamba.

 

Virágozzék élted fénye

Gyarapodjék kedvessége,

Nőttön nőjön egészsége

Hite, éke, reménysége

 

Megtisztító magányomban

Alkotó gondolatokkal

S büszke hittel

Előlépek!

 

 

Siető

 

Ne hajszold az időt,

Ne kutasd a jövőt

 

A mát éld,

Mert gyötrelmeivel

és szépségeivel

soha vissza nem tér.

 

 

Igazságok

 

Korlátainkat magunk teremtjük,

Gyötrelmeinket ránk szabták,

De menekülni nem lehet

Az élet elől,

Mert az a gúnya

le nem vethető.

 

 

Élménytár

 

Hetek-hónapok csodája,

Hangok biztos harmóniája

 

Lelkünkben összezengő dallamok,

Vidám, felhőtlen arcok

 

A léthez nyújtott mankó,

Támogató egyensúly

 

Szárnypróbálgatások

És rövid repülések

Segítő kezek és

Biztos építőkövek

 

Zenebohócok zendülő

Zenedéje

 

 

Csalódás

 

Nem is a veszteség akkora,

Inkább

A sikertelenség okozta

Kudarc terhe.

 

Az gyötör.

 

 

Temető

 

Borostyán indái tekerednek

Árnyas fákra

Temető-illat terjeng

 

Megmagyarázhatatlan

Mély nyugalom ül a halmokon.

 

Sárga temetővirágok

Kukucskálnak a

Zöld levelek között

 

Áhítat ül a lombokon,

Rákúszva a hátunkra,

Belebújva zsigereinkbe.

 

Lócákon agg anyókák,

Fürge gyermekek

Megpihenő sietők,

 

És sírhelyek…

Csak a teste

Mondá az ige!

 

 

 

 

Nem vagyok…

 

Már nem fáj,

Ha kimondom,

Nem vagyok tökéletes

 

Már büszke vagyok

Hogy vállalom,

Nem vagyok tökéletes

 

Már rossz lenne,

Ha ezt hinném

Az vagyok: tökéletes.

 

 

Zongoraórák

 

Órák,

De nem,

Kevés a szó rá.

 

Embernevelgető

Lánykaterelgető

Csodapercek sora

 

És ő,

Aki nemcsak arra tanított,

Hogy terelgesd ujjaid,

Hogy azok dallammá

Érjenek,

 

Hanem lányává

Fogadva

Megmutatta,

Mit rejt az élet

 

Kacsintásból tudtuk,

A lopott fagylalt

A mi tikunk marad

 

Vígan lubickoltunk

A gyermeklétben

Mellette,

Érezvén gyermekségünk

súlyát

S mégis könnyű teherként

 

 

 

Álmodozó

 

Éber vagy

Igazi álom?

 

Nincs különbség

Mindkettő lehet édes és szárnyat adó

És porba sújtó, démoni.

 

 

Barátok

 

Kevesek értik

Lelked dallamát,

Becsüld meg őket!

 

Nem épp azok,

Kiket szeretnél,

 

De hidd el,

Ők igazi

lélektársaid!

 

 

Köszöntő

 

 

Újra egy év

47

 

NEGYVENHÉT ?

 

Semmihez sem köthető,

Rovátka a ’se veled-se nélküled’

Bilincsén

 

Egymás vállának feszülő

Boldog pillanatok

Nagy egymásratalálások

S konok nehézségek

 

Mégis oly szép évek

 

Egymásra tekintés és

Az örök érzés:

Menjünk tovább

Az úton!

 

 

Elég!

 

Megunt marionett-jelmezem

Levetem

 

Nem engedem

Behatolni a zajokat,

Intelmeket és

Ítéleteket

 

Eldobom a terhet,

Mit rám raknak

Cipelje az, akié!

 

 

Meghallgatom

 

Intő szavait,

Tanácsait,

De meg nem fogadom,

Nem lényemtől való!

 

 

Sok

 

Túl sok volt az évek

Jóakarata

Nem kérek belőle,

Elég már,

Míg e testben időzöm.

 

 

Változó viszonyok

 

Hegyekbe tömörülö bizalmatlanság,

Hazudtoló szógörgetegek,

 

Iszony

 

Méregetés,

Közeledés

Rémült bizonytalanság

Rettegett viszony.

 

Igazságtalan

 

Az igazságtalanság érzése mardos,

mint kitörés előtt a fortyogó láva.

 

 

Merre jársz?

 

Itthon vagy-e, bolygólakó?

Léleklátó, ápolgató,

Gyenge lelkek támasza,

Kérdéseink válasza.

 

Erős vagyok,

Vihart állok,

Minden bajjal szembeszállok,

Megnőtt hitem, s belevágok,

S egyedül is bátran várok

 

la

szok

ra.

 

De hiányzik a szó,

Mely rólad hírt hoz.

 

 

Lásd bennem…

 

Lásd meg és neveld fel bennem a

Gyermeket.

 

Naiv, szeretetéhes, önző

Csecsemőmet

Felnőtté növeszteném,

Ha ez nem véres harc lenne.

 

Konok küzdelem a célért…

 

Reményteljes kapaszkodás saját erőmért,

Hitemért,

Tettekért,

Hogy sikerüljön!

 

 

Önismeret

 

Ismertem magamat korábban,

De messze már az az én.

Kidobtam egy fájó harc végén,

Ami belőle maradt.

 

Ismeretlen vagyok még magamnak,

Nehezen rakom össze a tükörképben

Új valómat.

 

Járok egy utat,

Nehéz ösvény…

Tüskés ágak tekeregnek,

Megszúrnak és megsebeznek.

 

S hiába az igaz társak,

Ez az utam

Csak egyedül járható,

Vége l á t h a t a t l a n …

 

 

Bumeráng

 

Őt vádoltad,

S kiderült

Saját hibád vágott fejbe.

(SZÉ 2010)

 

Hajnali gyöngyszemek  (2013. július 12.)

 

Hiába pofoznak,

Ütnek és aláznak

Haszontalan sunyiznak,

Ölnek és gyaláznak

 

Emberségem alabástroma

Rendíthetetlen.

 

Fáj, fáj, fáj

 

Fáj a lelkem,

Itt sír bennem.

Mélyen és fájón,

Elismerést várón.

 

Fáj a lelkem

Eltört bennem

Valami.

Régmúlt gyötrelem

 

Leharcolt,

Ócska bútordarab,

Haszontalan,

Kidobom.

 

Épül bennem,

Túl kell tennem

Magamat a kínon,

Vergődésen

 

Megszenvedtem,

S elengedem

Erős már a hitem

Továbblépni készen.

 

Vallomás

 

Hívó szavad cseng fülemben,

Vágyam ébred, veled mennem

Búgó hangú, duruzsoló,

Akarj engem! – ábrándozó

 

Hívó szavad már nem hallom

bensőm kérdez, s megvallom

mennék minden áron, újra

megtisztító lélek-útra

 

Hegyet másznék, csúcsra törnék,

Hogyha ketté szakadhatnék

S ha megnyílna az idő

 

végigperegne életemen

mint gyöngyszemek a kereveten

befoltozva bánatomat

 

 

SZÉ (2013. július)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cialas LesEmib

(LesEmib, 2019.11.13 09:16)

Fedex Shipping Macrobid Online Canadian Pharmacy Online Express <a href=http://xzanax.com></a> Online Medications Venta De Viagra Sevilla

lantos.emese@gmail.com

(Lantos Emese, 2013.07.10 05:21)

Amikor a "másikhoz" szólsz, akkor az egy másik én vagy a saját lelked? Vagy mindkettő? ;-) Annyi csodaszép, mély vers született, hogy csak kapkodom a fejem! Ne hagyd abba. Írj!

Re: lantos.emese@gmail.com

(MSe , 2014.01.19 16:39)

Amikor a másikhoz szólok, az a keletkezés pillanatában többnyire egy másik személy. De tudhatjuk, hogy működik a kivetítés, így sejthető, hogy lényegében magamhoz szólok. Köszönöm, továbbra is adódnak nagy pillanatok, melyek verseket szülnek és olyanok is, melyek kommunikációs igényből eredően mást. De írok, írok és írok.

x

(én, 2013.03.18 22:34)

y