Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesék kicsiknek és nagyoknak

 

 

madar.jpg

 

KÍVÁNCSI KATA TÖRTÉNETEI


A SZIVÁRVÁNY

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren épp egy tyúklépéssel túl volt egy örökzöld mező.

Ilyet még nem láttál, ameddig a szem ellátott, minden csupa zöld volt. Csak az ég karimája szelte ketté ezt a nagy egyszínűséget, mégpedig olyan finom egyszerűséggel, hogy a távolban a zöld és a kék szinte eggyéolvadt. Lehet, hogy így keletkezett valamikor a türkiz.

Kíváncsi Kata déltájban toppant be a rétre, annak rendje s módja szerint, mint minden nap, amikor a nyarat a nagymamájánál töltötte.

Semmi dolga nem volt, így ebéd után fogta kis táskáját, mely varázslatos dolgokat rejtett, s szökdellő lépteivel a mező felé vette az irányt. Útközben énekelgetett is, de volt úgy, hogy csak ritmikusan lépkedett vagy éppen valamit verselt. Egy biztos, a ritmus átjárta minden tagját.

Ma is kíváncsi szemekkel nézett körbe a réten, történt-e ott valami változás. Nem mintha az elmúlt hetekben bármi történt volna, de ki tudja, talán ma.

A fű zsombékokban zöldellt, hívogatóan élénk színe mutatta, nem sajnálta az ég az esőt tőle, így szomját oltva teli hassal harsogón virított.

Kata megelégedéssel tekintett végig a mezőn – „Ez még mindig olyan hívogató, mint tegnap. És csak az enyém!”

Kis táskáját még mindig a kezében lóbálta. Szökellt néhányat, mint egy kisgida, majd széles mosollyal terült el a füvön, táskáját feje alá tette, s mélázva bámulta a kék eget.

Az ég ma is felhőtlen volt, olyan kék és tiszta, hogy az szinte hihetetlen. Kata teli pocakjával bágyadtan vizsgálgatta az eget, hunyorítva pislantott a napocskára, s kicsit talán el is szundikált a nagy semmittevésben.

Arra eszmélt, hogy arcát lágy szellő simogatja. Nohát – gondolta – milyen régen nem fújt itt a szél!

Nagyra nyitotta a szemét és már látta is őket! Vili és Szili (becsületes nevükön Vilmos és Szilveszter) az égen repültek és kezükben tartották a nagy fehér vásznat, mely olyan volt, mint egy lepedő, csak sokkalta nagyobb. Ahogy húzták a levegőben az anyagot, szellő keletkezett, s ahogy egyre sebesebben repültek, úgy lett a légáramlat is egyre testesebb, nőtt az ereje, majd már egészen erőteljessé dagadt, szinte elgurítva a réten fekvő Katát.

Milyen jó, hogy nem állok, még talán fel is borítana a szél! – gondolta magában, de a fiúk már eltávolodtak s el is tűntek Kata szeme elől.

De hamarosan újra meglátta őket, megint jobbról érkeztek, de ezúttal egy nagy szürke leplet hoztak a kezükben. Ahogy húzták, az ég kékje átszíneződött, mint amikor Kata a rajzlapon a kék színt szürkével átsatírozza, mert úgy dönt, az mégis jobban illene a kép hangulatához. Az ég hát szürkére változott, s a fiúk ismét gyorsan suhantak el Kata szeme előtt, balra távolodtak s eltűntek megint.

Kata régóta ismerte őket, sokszor találkozott már velük, s gondolatban beszélgetett is velük, vagy csak egyszerűen szólt hozzájuk, kiáltott nekik, kifejezve, mennyire örül a régi ismerősöknek.

Meglepődött, hogy amilyen gyorsan változott szelessé az idő, s amilyen gyorsan lett szürke az ég, olyan gyorsan változott újra minden, s jelentek meg a színen a jelenet következő szereplői, Cili és Lili, a tündérleánykák, akik kezükben locsolót tartottak, s mire Kata feleszmélt, már a nyakába is zúdoltak az első cseppek a könnyű nyári záporból.

Hú, ez csiklandoz! – kiáltotta Kata, de tulajdonképpen nagyot nevetett az esőn és boldogan tűrte, hogy haja, ruhája átnedvesedik.

Ezt már a jó öreg napocska se tűrhette, előcammogott a szürkeség mögül, hogy jól lássa, mit történik. Amint előbújt, s kikacsintott az esőfüggöny mögül, a háta mögött csodaszép ívben jelent meg a szivárvány. Vöröse-narancsa- sárgája-zöldje-türkize-kékje-lilája csodaszépen koronázta meg a látóhatárt. Elillant a szürkeség és a napsütés ismét uralta az eget.

Kata magába zárta az égi jelenség minden szépségét, nagyot kacagott, penderült egyet-kettőt a papucsában és táskáját hóna alá csapva önfeledten indult haza.

Mire észbekaptam, már ki is sétált a rétről s szem elől vesztettem.


Ha kíváncsi vagy, mit csinál Kata holnap a réten, gyere velem akkor is.

 

Szép álmokat!

 

 

szivarvany.jpg

 

 

A CSÚSZDA

 

Másnap reggel Kíváncsi Kata alig várta, hogy kibújhasson az ágyából. Ez nem is volt olyan egyszerű, mint gondolnád, mert nagymamája minden lépését figyelte, óvta. Ha úgy gondolta, egy ekkora kislány még nem aludt eleget, visszaparancsolta Katát az ágyba, hogy pihenjen még egy keveset, hogy kisimuljon az arca és vidám legyen a napja.

De ma reggel kevésbé volt éber, s mire Kata előbújt, már a konyhában tüsténkedett.

Kata érdeklődően nézett ki a veranda ablakán, vizsgálgatva, milyen idő lesz. A napocska már próbálgatta első sugarait. Olyan nagyon várta a pillanatot, amikor ebéd után elindulhat a rétre, hogy a délelőtt hipp-hopp elrepült.

És már lépkedett is apró szandáljában az örökzöld mező irányába. A tegnapi szivárvány élénk emlékként maradt meg benne, alig várta, hogy újra átélhesse ezt az élményt.

Reménykedett, hogy az eső ma is megöntözi a rét füvét, frissítő illattal és permettel vonja be a növenyeket és a levegőt.

Úgy érezte, ha elfekszik a fűben és szemét behunyva a tegnapi szépségre gondol, akkor biztosan bekövetkezik.

Csak percek telhettek el, mikor megérezte a szellő fuvallatát, majd meglátta Vilit és Szilit, ahogy húzzák az égen a szürke leplet. Hamarosan megjelent Cili és Lili is, akik öntözőkannájukból permetezték a lágy esőcseppeket. Ekkor már tudta, hogy ha kikacsint a napocska, megjelenik a szivárvány. És így történt. Kata hangos kacagásban tört ki örömében.

Üdvözöllek, szép szivárvány! Nagyon vártalak! – kiáltotta a kislány.

Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha játszótéren lenne. Kis táskáját a mező közepén hagyta és a szivárványhoz futott. Olyan gyorsan szedte a lábait, hogy szinte már repült és néhány hosszú szökdeléssel a szivárvány tetején találta magát.

Nahát, ez könnyebben ment, mint gondoltam! – örvendezett a kislány és nagy nevetéssel csúszott le a szivárvány egyik oldalán, ahogy egy csúszdán szokás.

A csúszás közben arcát simogatta a lágy napsütés és a finom szellő, és a csúszás bármilyen gyors volt, mégis felért egy kirándulással. Annyi élményt, örömet adott Katának, hogy úgy érezte, egy óriás erejét gyűjtötte magába.

De nem elégedett meg ennyivel.

Ha egyszer sikerült, sikerül még egyszer is – gondolta magában. Ahogy leért a szivárvány bal oldalán, már futott is újra a táskájához – ez volt a rajtkő - és újra nekivágott teljes erejéből, hogy felkapaszkodjon a tetejére.

Megint sikerrel járt. Most a fénycsíkok jobb oldalát használta csúszdának és szemét behunyta, úgy siklott lefelé. Egy pillanatra mégis kinyitotta a szemeit és azt látta, hogy Vili és Szili és Cili és Lili is ott repkednek a szivárvány körül. Kedvesen integetnek felé.

Csodálatos lecsúszni a szivárvány-csúszdán! Gyertek, próbáljátok ki Ti is! – szólt kacagva Kata.

A tündérgyerekek összesúgtak és ők is elindultak a szivárvány tetejére.

Amikor Kata a jobb oldalon leért, látta, hogy a nap lassan elbújik egy felhő mögé és ebből tudta, hogy a csúszdázásnak mára vége. A napfény visszahúzódásával a fény nem törik meg a vízcseppeken és a varázslatnak vége szakad. A fénynyalábok eltűntek a semmiben.

De nem bánta! Olyan sok szépséget látott, hogy azt nem lehet feledni.

Azon gondolkodott, hogyan mesélhetné el mindezt a nagymamájának. Kereste a szavakat, de hamarosan meggondolta magát. Nagymama nem hinné el, hogy vele ilyen csodás, már-már hihetetlen dolgok történnek. Még a végén megijedne, s nem engedné, hogy Kata az örökzöld mezőn töltse a délutánokat.

Ezt nem kockáztathatta.

Ez a nap csak a kettőnk titka marad – szólt a mezőhöz és kis táskáját a hóna alá csapva vidáman indult haza.

Holnap újra eljövök! – kiáltotta.

 

A FURA FURULYA                                     furulya.jpg

 

              

 

Kata kíváncsian pislantott ki a paplana alól. Verőfényes napsütésre számított, de bánatára az ablakpárkányon vízcseppek koppanását hallotta.

Esik az eső.

Hogyan fogok így a réten szaladgálni? Nagymama nem enged ki a kertből, ha esik az eső. Szomorúan gondolt a zöld mezőre, a sok felfedezni valóra, és mai tervére.

De nem keseredett el, bízott benne, hogy délutánra kifogy a felhőből az eső és előbújik a nap.

 

Délelőtt nagymamával tüsténkedett a konyhában. Ma derelyét készítettek, ezt különösen szerette. Nem csak enni, hanem gyúrni és nyújtani a tésztáját, kockázni a lekvárt. Nagymama már megtanította, hogy a lekvárokat olyan távolságban kell tenni, hogy utána a ráhajtott tészta a derelyevágóval rombusz alakúra szabdalódjon. Amikor a tészta a lobogó vízben megfőtt, beleforgatták az aranyszínű morzsába, megszórták cukorral és máris ehették.

 

Egy ilyen kiadós ebéd után jól esik a séta a friss levegőn.

Kata kinézett az ablakon és látta, hogy az eső elállt, a nap vidáman koronázta az eget.

Fürge lépteivel néhány perc alatt a mezőre ért.

Ma sem volt ott rajta kívül senki más, csak az egybefüggő nagy zöld rét, melyet a látóhatáron az ég kékje vált fel.

  

Lekuporodott egy fűcsomóra és kinyitotta kis táskáját. Csuda kis táska volt ez. Bár alig volt nagyobb, mint nagypapa tenyere, mégis meglepő dolgok kerültek elő belőle. Igaz, nagypapa keze sem átlagos, megér néhány szót. Nagypapa fiatal korában mozdonyvezető volt, széntüzelésű matuzsálemeken járta az országot és mielőtt irányíthatta volna a hatalmas monstrumot, jó pár évig volt fűtő, rakta a szenet a kazánba és táplálta energiával a gépet. Tenyere megcserzett és kiszélesedett, lapát-kéz lett belőle.

 

 

mozdony04.jpg

 

No, ekkora volt Kata táskája is, melyből épp az imént varázsolt elő egy furulyát. Az ő fura furulyáját. Szerette a hangszert! A tapintását, a fa puhaságát, a formáját és legfőképpen a hangját.

-          Egy boszorka van…  - már csendültek is a hangok.

-          Dó, ré, mi, ré, dó … - énekelte csengő hangon a kislány, mintegy feleselve a hangszerrel.

-          … három fia van, iskolába jár az egy, másik bocskort varrni megy,

a harmadik itt a padon, a dudáját fújja nagyon,

de szép hangja van, danadanadan.

-          Dó, ré, mi, ré, dó, mi mi fá fá mi mi ré …  - szálltak a hangok a levegőbe.

 

Kata imádta Ági nénit, az ének tanár nénit és Ica nénit, a zongora tanár nénit, akik mindenféle érdekességeket tanítottak neki és barátainak a zene világáról, a hangszerekről, a kotta írásáról és olvasásáról. Olyan érdekes volt ez, hogy talán még a betűk és számok világánál is jobban megmozgatta Kata fantáziáját. Így aztán a nyár minden napján eszében jártak azok a szavak, melyeket a tanítómesterek szájából hallott.

Mi fán terem a ti-dó? – kérdezte gyakran Ági néni.

És Kata már fújta is a választ – a MI – FÁ és a TI – DÓ szolmizációs hangok és a köztük lévő távolság a kis szekund, ez a legkisebb lépés a zenében.

Ma elhatározta, hogy megtanulja eljátszani a furulyán a „Zöld erdőben, sík mezőben…” kezdetű dalt. Úgy érezte, ennek a dallama igazán illene a mező zöldjéhez, a napsugár csillogásához a vízcseppeken.

-          Lá, ti, dó, ti … - próbálgatta a hangokat. Pár perc után már úgy szólt a dallam, mintha a furulya magától szólalt volna meg.

-          Zöld erdőben, sík mezőben lakik egy madár, kék a lába, zöld a szárnya, jaj, be gyöngyen jár – dalolta Kata, válaszolva a hangszer hangjára.

Hamarosan madarakra lett figyelmes, mintha ők is énekére érkeztek volna a mezőre és fejüket Kata felé fordítva hallgatózták énekét. Mikor véget ért az ének, a madarak fütyörészni kezdtek, mintha kedvet kaptak volna.

-          Tillili – tullulú – tillililí! – fuvolázta egy kék madár.

-          Tuvi, tuviiii, tuvi, tuviiii – énekelte a fekete rigó.

-          Pi-pi-pi-pi-pííííí – füttyentette egy pacsirta.

Kata boldogan integetett feléjük és így szólt:

-          Énekeljetek velem, madárkáim! Én furulyázok nektek, ti pedig fütyüljetek hozzá!

Hamarosan összecsendültek a hangok, a furulya dallama varázsosan illett a madarak füttyéhez és mindenki átszellemülten figyelte a zenekart.

Kata élvezte legjobban, mert úgy érezte magát, mint egy karmester.

Csodálatos élményben volt része.

 

Az idő azonban elszaladt, a nap már lebukóban volt, így holmiját összeszedve szempillantás alatt tűnt el a szem elől.

Holnap találkozunk!

2.24 - SZÉ -

 

GALAMBOCSKÁIM                                   

galamb.jpg

 

 

Ma egész korán ért Kata a rétre.

A nap alig fordult át a delelőn, legszínpompásabb palástját öltve magára szórta a szikrákat. Egy-egy verejtékcsepp meg is jelent Kata homlokán, mivel az egész utat futva tette meg nagymamáék házától a mezőig.

 

Kata tavaly fedezte fel az örökzöld mezőt és járt ide egyre gyakrabban, végül már nap mint nap.

Eleinte a mező csak a kíváncsiságát keltette fel, később már ismerősként üdvözölt itt minden fűcsomót.

Hosszú hetek teltek el, mire felfedezte, hogy a növények mellett állatok is laknak a fűben, apró bogárkák, repülő kis állatok, lepkék, szitakötők, néha cserebogár.

Egyszer megjelentek a madarak is.

Velük különösen jó barátságba került, mert ha a furulyáján játszott, a madárkák köré gyűltek és vele énekeltek.

 

Sose tudhatta előre, aznap milyen meglepetés várja, de azt már megfigyelte, ha előre elképzeli, hogy mi legyen, akkor az valóra is válik.

 

Elővette a kis táskáját és kivett belőle egy pár szem pogácsát, amit tegnap sütött nagymama és Kata megmentette őket a madárkái számára.

-          Gyertek, gyertek, madárkáim, ma különösen finom csemegét hoztam nektek! – szólt Kata, csengő hangját vitte a szél. Körbenézett és türelmesen várt. Tudta, hogy hamarosan megérkeznek a madarak.

A pogácsát tegnap készítették, ő is segített nagymamának.

-          Az a lényeg, hogy a hozzávalók egyforma hőmérsékletűek legyenek. – mondta mama - Ezért kell a hűtőszekrényből kivenni a margarint, a sajtot, elővenni a lisztet, a sót. Amikor a margarin már megpuhul és átveszi a szoba hőmérsékletét, össze lehet állítani a hozzávalókat, gondosan gyúrni, míg a tésztában már nem lehet megkülönböztetni az alkotó elemeket, hanem azok összekeverednek és a tészta elválik az edény falától.

A tésztát ezután nyújtani kell, ujjnyi vastagságúra, majd kockásra mintázni egy késsel és sajttal bőven megszórni a tetejét. Kerek formára szaggatni és megsütni. Kata nagyon szerette az omlós, langyos, sós-sajtos ízt. Nagypapa nemkülönben.

-          Hümmm, hümmmm! Brrrrr! Brrrrr! Hu-húúúú-hu!  – hallotta Kata, és ahogy körbenézett már meg is látta a madárkákat. A galambok kis csoportban érkeztek és ismerősen totyogtak Kata körül.

Sokan voltak, talán 15 madár is ugrabugrált a kislány körül. Ő pedig apró morzsákra szedte a pogácsákat, hogy minden madárkának jusson eledel.

A galambok hangja nagyon hasonló volt, de ha többen is turbékoltak, akkor a mondókájukat meg lehetett különböztetni egymástól.

Nem kevésbé a tollazatukat.

Volt közöttük szürkés, világos és sötét tollazattal, zöld nyakkal, volt homokszín-barnás, fehér-fekete és szürkés-lilás mintázatú is. Egyik sem volt épp olyan, mint a másik. Neveket lehetett volna adni nekik. De Kata csak galambocskáknak vagy tubinak szólította őket. Így elég volt egyszer hívni őket, mind megérkeztek hozzá és már nem volt egyedül az örökzöld mezőn.

 galamb2.jpg

 

    A galambok teste nem volt nagy, de a tollazatuk     miatt sokkal nagyobbnak látszottak. Kata kis kezével  nem tudta volna átfogni a madarak testét, de meg tudta simítani a tollazatukat, ami puha és selymes volt.

 

 

Elővette a furulyáját és egy dalt kezdett játszani, mire a madárkák – ahelyett, hogy megijedtek volna és elrepültek volna Kata mellől – örvendezve turbékoltak, és röpködtek körülötte. Mintha táncot jártak volna, úgy köröztek Kata körül, egyik jobbról, másik balról kerülve meg a kislányt.

Később Kata már nem is olyan dalt játszott, amit az iskolában tanult, hanem ő maga találta ki a dallamot, amit a galambok nagyon érdeklődve hallgattak, így el is nevezte Galambdalnak. Később sokszor újra eljátszotta a madaraknak a dalukat, ha újra találkozott velük a mezőn.


Ha te is kíváncsi vagy a Galambdalra, gyere el legközelebb is a rétre Katával. Akkor veled is megosztja a furulya dallamát.


03-03  - SZÉ -

 

VARJÚ KOMÁM                                                        varju.jpg

 

A napok úgy peregtek, mint az elszakadt láncról leszaladó gyöngyök. Elegánsan és fényesen-ékesen, de gyorsan. Túl gyorsan.

Kata rémülten látta, hogy a naptár már augusztust mutat.

Istenem, mindjárt vége a nyárnak, jön az eső, a szomorú ősz! – gondolta.

Igaz, jön az iskola is és már nagyon várom, hogy találkozzam a barátaimmal, a tanító nénikkel. Hiányoznak a nevetések, az együtt töltött órák.

 

Mikor ezen mélázott az örökzöld mezőre tartott, és épp a kis erdősáv mellett haladt el. Gyakran járt itt nagypapával, mikor kisebb volt. Akkoriban együtt bicikliztek délutánonként.

Nagyon sokat tanult nagypapától. Ő mutatta meg neki először, milyen az akácfa. Ma már ezer közül is megismerné a levélnyélen ülő leveleiről, akkor is, ha nem díszítik az apró, csokorban növő fehér virágok. Papa azt is megmutatta neki, amikor a nagy cserépkályhába rakta télen a tüzet, milyen az akác, mikor kivágják. A magas fatörzset rönkökre vágják a fűrésszel – régen fáradságos kézi munkával, de manapság már inkább villany- vagy benzinmotoros fűrésszel - és a rönköket a téli tüzelőnek felhasogatják. A darabokra aprított fa jól kiszárad, így könnyen gyullad, szépen ég és meleget ad.

Kata azt is tudta, hogy a fa értékes részeiből gerendákat és léceket szeletelnek, melyekből bútorokat készítenek. Ezek először egészen világos színűek, majd a lakkréteg alatt az évek során aranybarnássá érnek.

Gondolatai szaporán sorjáztak s közben Kata a mezőre ért.

A nyár nem telt el nyomtalanul, a búza kalászba szökkent és a kalászok szemei nagyra nőttek. A szál színe már sárgába hajlott, a búzaszemek lehúzták és fejet hajtva hajlott meg. Elvesztette élénkzöld színét a kukorica is, csövei s benne a szemek egyre nőttek, erősödtek.

 

oszimezo.jpg


 

Kata lefeküdt a fűbe és szemlélte a tájat.

A szomszédos parcellákon már látszottak a nyárvége színei, de Kata mezőjén minden élénkzöldben pompázott. Nagyon büszke volt arra, hogy ez a föld az ő birodalma.

Egyszercsak fura madárhangra lett figyelmes. Sajnálkozó, viseltes, öreges hang volt ez, igaz, nagy tapasztalatról is árulkodott.

-          Kár - kárrrrrr, hogy elmúlt a nyárrrrr!  - szólt az érdes hang.

Kata élénken figyelte a madarat, emlékezett rá, hogy már találkozott vele korábban is.

A hang tulajdonosa egy idősödő, lassan tipegő, de annál kíváncsibb és beszédesebb varjú volt. Fekete tollai fényesek voltak, mintha ünneplőbe öltözött volna. Hatalmas csőre már-már ijesztően hosszúnak, erősnek tűnt.

- Hogy telt a nyarad, dolmányos barrrrrátom? – szólt a madár valamihez a fűszálak között.

- Köszönöm kérrrdésed, meglehetősen zűrrrösen.  – felelte a másik, immár előbukkanva a fűből.

Kata érdeklőve figyelte és látta, hogy ez is egy varjúforma madár, de más ruhát öltött magára. Mintha hétköznapi ruhába öltözött volna, szürke mellényt viselt. Tollazata a mellén és a lábainál szürkés színű volt. Szárnya feketéllett.

- Beköltöztem a családommal a tavalyi fészekbe, s mirrre a párrrom költött volna, egy szemtelen szomszéd azt állította, az az ő lakása. Hosszas magyarrrázkodás és szemlélődés után derrrrült ki, hogy tévedett.

- A párrrrrom 5 tojást tojt, a kicsik szerrrencsésen kikeltek, sok az éhes száj. Még mindig haza-hazatérrrnek egy jobb falatérrrt.

- És neked hogy megy sorrrod, örrreg barrrátom? – kérdezte a dolmányos.

- Én márrr csak örrregesen élem napjaimat, a hallásom márrr nem a rrrégi és a dalaimat sem élvezi márrr, aki hallja. Tarrrtok a téltől, de rrremélem, a faluban idén is lesz némi morzsa, mag, ami kitarrrt tavaszig.

- Rrreméljük. A fiatalokat addigra szárrrnyra bocsátjuk és csak magunkra lesz gondunk – mondta dolmányos.

- Viszontlátásrrra barrrátom!

Kata elgondolkodott a hallottakon.

Sosem gondolt még arra, hogy az idősek élete más lehet, mint a fiataloké. Mindig csak azt látta és figyelte irigykedve, hogy a felnőttek már mindent tudnak és mindent meg tudnak tanítani az olyan gyermekeknek, mint ő.

Talán csak nagypapa szemüvege és nagymama fájós, visszeres lába mutatta meg neki azt, hogy az idő nem múlhat el nyomtalanul.

 

Lám, az állatok élete is épp olyan, mint az embereké – gondolta magában, s ezzel a tapasztalattal indult hazafelé.

03-10   -SZÉ-

 

NAGYON HIDEG!

 

 

Nagymamáék falun laktak.

Már az utcájuk neve is mókás és kacagtató volt: Álmos utca. Hát hogyan lehetne egy utca álmos? Talán nem aludt eleget éjszaka? Vagy a házak elszenderedtek benne és csak a napsütés ébresztette őket nap mint nap?

El-elgondolkodott ezen.

 

Kata szerette a falu különös világát.

Bár néhány dolgot furcsállt.

 

Nagymama egészen más dolgokat mondott a környező világról, mint amilyennek ő látta azt. Bár – gondolta – ez biztosan azért lehet, mert nagymama felnőtt, én pedig még gyerek vagyok.

S mivel nagymama-nagypapa-anya-apa nagyon vigyáztak Katára, neki gondtalan, vidám élete volt.

 

Kata szeretett ismerkedni és nézelődni a világban, de mivel az utcából nem mehetett ki egyedül, ez leginkább a szomszédság tanulmányozásában merülhetett ki.

 

Ott volt a hátsó szomszéd, Panni néni, terebélyes, hatalmas, földig érő harangszoknyás asszonyság, akinek azonban hangját sose hallotta Kata. Furcsa volt, hogy nem szólt egy szót sem, ha köszönt neki, akkor is csak az orra alatt mormogott valamit – biztosan azt, hogy Szervusz!

De Panni néni világa mégis izgalmas volt.

Nagymamáék udvarában nem élt sok állat, csak néhány tyúk, esetleg egy kakas, meg egy malac.

Panni néninél azonban liba, kacsa, tehén is élt, apró, öklömnyi csirkék futkároztak, sőt, néha lovaskocsival érkeztek az udvarába. Volt neki kutyája is, nagy, bozontos szőrű fekete puli. Fel-alá szaladgált a hátsó udvarban az állatok között.

Kata megállt a kerítésnél és akár egy órán át is figyelte a szomszédos hátsó kert történéseit.

 

A másik szomszédságban lakók sem voltak kevésbé érdekesek.

 

Dezső bácsinak és Amália néninek nem volt gyereke, így unokája sem. Nagymama szerint Amália néni nem is tudott bánni a gyerekekkel, és nem is szerette őket.

 

Így Kata is nagyon ritkán tévedt be az udvarukra. Nem hívták és ő nem volt tolakodó kislány.

De egyszer mégis úgy alakult, hogy Kata Amália néniék udvarában találta magát. Sok érdekességet fedezett fel, amit eddig még sehol nem látott. Egy nagy sóderkupacot, amelyből szebbnél szebb kavicsokat lehetett volna választani. El is raktározta a fejében az ötletet. Egy olyan kutat, ami nem is kút volt, csak egy káva. Épp úgy festett, mint egy mély kút – amilyen nagypapáéknál van és amiből együtt szokták a vödörrel kimeríteni a vizet – de ebben nem volt víz és ott ért véget, ahol Kata lába. Csak egy henger alakú beton volt, egy egykori betemetett kút helyén.

 

Nyári meleg volt, Katán csak egy póló, egy sort és egy papucs volt.

 

Amália néni a kertet öntözte, egy hosszú slagból eresztette a vizet a növényekre és ha a cső végét befogta, akkor a víz szanaszét spriccelt, nem kímélve a közelben lévőket.

 

Kata ezt viccesnek találta, egészen addig, míg Amália néni egyszercsak felé irányította a vizet és nevetve lefröcskölte őt a vízzel.

 

-          Jaj, ez hideg! – kiáltotta Kata és nem értette, miért teszi ezt Amália néni.

-          Ne tessék lelocsolni! – kérte az asszonyt.

 

De Amália néni – mintha gonosz boszorkánnyá változott volna – nem hallgatott rá, és széles, kéjes vigyorral az arcán tovább terelte a vizet Katára. Mintha azt mondta volna, majd kiüldözlek én téged az udvaromból!

A kislány, látva, hogy Amália néni nem viccel, futva menekült, szeme sarkában megjelent egy vízcsepp. De ez nem a locsolás miatt, hanem a fájdalom jeleként. Kata könnye volt.

 

Meg sem állt hazáig, sírva borult nagymama nyakába, belefúrva magát a köténynél a biztonságos, szerető mamatestbe.

Nem értette, hogy tehette ezt Amália néni, de azt elhatározta, hogy soha többet felé se néz. Hadd savanyodjon meg magában, aki ilyen gonosz!

 

2013-03-16  - SZÉ -

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.