Verseim
Lélekcseppek
Költ Ő
Új ember születik a világra,
Egy költő
Gondolatokat rímekbe öltő
Ki nem hisz szavai erejében
S a sors rendeltetésében
Míg nem szól az ige:
Költő az, aki verseket ír
S a megszólított
Elgondolkodik
Fáradt, bágyadt lelke reménnyel megtelik
Szíve szárnyalása új vágyakba hajtja,
Tolla serceg és csak írja
Fáradhatatlan
Szavakat, foszlányokat, sorokat
költöget
Rég gyűjtött emlékképeket
Szavakba öntöget
Lélekbe vésődött érzések,
Ki nem mondott köszöntések.
Tétova gondolatok,
Melyek életre kelnek,
Megtestesülnek és
Teret követelnek.
Éljetek hát!
Hatvannyolc
Megszülettem.
Kikukucskáltam e világra
S öntudatom csak
Sokára fogta fel,
Önálló
Ismételhetelen lény vagyok
Itt vagyok és eléd lépek.
Légy kíváncsi lényemre,
Belső titkaimra.
Felfénylek, mint csillag
S elbújok, mint bátortalan
Katicabogárka.
Ambivalens létem
Rejtelmeiben fürdőzöm
S gyötrődöm
Szép küldetés.
Zene
Csupa zsongás,
Falat kenyér,
Mindennapi életadó,
Harmóniát kovácsoló,
S dallamokba kunkorodó
Minden porcikámban szólal,
S ha nem hallom,
Hát dudorászom,
Nélküle a világ süket,
Féllábú nagy óriás pont
De ha csendül zene-bona
Kisüt a nap,
Verőfénye akkor is felrepít,
Ha borongós a kedvem,
néha
Életadó hangjegyecskék,
Megtisztító dallamok,
Veletek telt minden percem,
S elixírré váltatok.
Ez a zene,
Támasz és jel,
Évezredek tiszta esszenciája,
Mely lényemmé vált,
Átszőve életem csodaszőnyegét.
Csapat
Igazi család,
Melybe egyszercsak a
Bizalmatlanság ármány
Bizonytalansága
Ékelődött
Elrontva minden szépet,
Felülírva annyi évet,
Megbélyegezve minden
Rendíthetetlen bizalmat
Kiérdemlő
Tettrekészet.
S valami kettétört
Rútul széttépve mindent,
Mi mindenkinek
A biztonság,
A lét oxigénje volt
Becsapva érezte már magát
Minden lelkes,
Hiába tudta, hogy
A sok beszédben
Épp a lényeg vész el
Nem lehetett megálljt parancsolni
A lázadóknak
Nem hallották már meg hívó szavát
Átlényegült a lényeg,
Hitüket silány fillérekre váltották
S az EGY kettéhasadt.
De nincs itt a vég,
Mert az valami új kezdete,
Nemesebb és tisztább
Melyben megtestesül
A csoda.
Sok-k
Konok,
Kikerülhetetlen,
Kitartó,
Kákán a csomót megcsomózó
Kötekedő,
Kibírhatatlan
Karizma
Kiteljesedni csak a
Kritikában tudó,
Forintot a fillérig
Kiszámoló
Kegyetlen
Kígyó
Ki a világunkból!
Menekülő
Irtózom az állandó gondolkodástól,
Szétfeszítik agyamat a tolongó
Foszlányok
Értelemmé,
Felismeréssé gömbölyödve
Észrevétetve az
Oly nyilvánvalót.
Milyen volt…
Milyen jó volt,
Mikor a megnyugtató biztonságban
Fürdőzhettem
Mikor figyelő szemek
Közt érezhettem
Szíve értem dobbanását
Elvesztettem,
De talán sose volt
Igazán enyém.
Paradoxon
Lassú a szekér, mégse éred utol.
Lehet,
Hogy nem is egy úton haladtok?
Vagy már rég elhagytad,
Észre sem véve?
Rejtély
Mennyire lehet néma a csönd?
Mily rejtélyes lehet még hallgatásod…
Versekbe fűzöm kételyeim,
S csak nőnek a várakozások.
Túlgondolt gondolatok,
De még mindig virágzó remények.
Aztán a rideg felismerés,
Ami újra a kétely reményébe vész.
Haragszom Rád olyankor,
Hogy miért nem vagy nekem
Nyitott könyv, hogy
olvashatnék lelked soraiban
Úton
Vágytam megmutatni a lelkemet,
De nem mertél kíváncsi lenni rá,
Szerettem volna kinyílni,
De nem segítettél hozzá.
Magamra maradtam,
Magamba révedek,
Mélyen rejtett kincseim
Nyomába eredek.
Kérdések, kételyek
Ám megnyugtató várakozás
Álomképek sorjáznak
Mikor lesz a válaszadás?
Hosszú útra elindultam,
Válaszútnál befordultam,
Rejtett belső titkok útján
Kíváncsian meglapultam.
Bátor vagyok?
Vagy épp gyáva?
Keresgélek bizonyságra.
Ki lenne társam,
Hogy kitaláljak az alagút sötétjéből
A fényre…
Gőzös
Megy a gőzös Nagykátára
S ki lehet a kapitánya?
Nagypapám Ő,
Erős, derék
Mindkét keze mindig serény.
Nehéz évek hosszú sora,
Disznópásztor-kisiskola,
Melyen felnövekszik,
Aztán a háborús évek,
Nehézségek és remények.
S kisgyermekként
Az én szemem már csak
Egy szorgos otthoni munkást lát,
Nincs már mozdony,
A kapitány a kertben irányít.
Lám, mindenhez ért,
Tesz-vesz, sürgő,
A növények hálásak
S Apám is köszöni,
Tán ki se mondva.
És imádja Nagymamát,
Mint egy oldalborda,
Keze simogató,
Gyengéd és kedves,
Mindenben szófogadó.
Csoda volt Ő,
Biztos támasz,
Minden szava tartózkodó,
Ám mindenben bátorító,
Kedves szóval tanítgató.
Nemes lelke eltávozott,
De szívünkben benne él,
Gyertyát gyújtunk,
S imádkozunk,
Lelke üdvéért.
Anyám
Anyám, drága, féltő-óvó,
Angyalhajba burkolózó
Mindig féltő, ám remélő,
Gyermekének csak jót kérő
Anyám, a gyönyörű
Vadvirággal szökdelő
Ne félj, anyám, felnőttem már
Féltő karod magadé
Légy gondtalan és borútlan
Tégy csak önmagadért.
Köszönöm a gondoskodást,
Felnevelő felkarolást.
Keresd a szépségeket!
Éld az életed!
Apa
Nyolcéves lehettem,
És megláttam
Avittas tolltartó volt
Gyönyörű tollakkal megrakottan
Pirosak, kékek, feketék és zöldek
Paxok és kitudjamicsodák
És megkívántam!
Legalább egyet, a legszebbet
De nem nyúlhattam hozzá,
Apám szigorú szava és tekintete intett
Sose feledem az érzést, a vágyakozást,
Hogy rajzolhassak velük
Eltelt sok évtized
És a sokféle írószerszám sorakozik
Szebbnél szebbek, jobbnál jobbak
És értem már a tollak imádatát.
Nagynéni
(tizenéves emlékek)
Te voltál nekem a fény
És Budapest,
Te voltál nekem a női szépség
Te voltál a szabadság és
A fény
A ragyogás és
A türelem
Az alkotó és
Az ajándékozó
Az elismerő és
A dícsérő
A csoda!
Szorgos apám
Nyüzsgő gyűjtögetői népes seregében
Görnyedve nézi,
Mint sürögnek,
Hordják a mézet adó nektárt.
Vigyázó szemekkel,
S némi áhítattal
Figyeli szorgos munkájukat,
Talán megelégedve olykor.
Majd vált a kép
S én is ott vagyok,
Pergetés van,
Sürgés-forgás, munka.
Minden vágyam, hogy
beleláthassak.
S ha ügyes vagyok
Kapok is feladatot.
De az oroszlánrész az övé,
Ki ezt legjobban érti, tudja
S csorog a sűrű, sárga nedű
A nagy tartályokba.
S ha nem a méhekkel bíbelődik,
Hát ás, locsol, metszeget,
A szőlőkarók közt
Indákat tekerget.
Meg a mézédes baracknak
Vizsgálja zamatát,
Elég jó-e már, hogy
Befőttnek megehesse a család.
Térül-fordul, okít,
Pontossága szédít,
Hallgatással is tanít,
Mert Ö a legokosabb!
Nagymamám
Szorgosan tüsténkedik a kertje szélén
Metszi és formázza a szegélyvirágot
Figyelem, lesem minden mozdulatát,
Ahogy alakítja a kiskerti világot.
Majd tésztát dagaszt
És piskótát keverget,
Egy-egy keverintést
A gyermeknek is enged,
Így teszünk-veszünk,
Majd hímezni elmélyülünk,
A színhez színt válogatunk,
Bokrétához passzoltatunk.
S már készül a tészta
A derelyéhez nevetőn,
Bele lekvárszemek tekeregnek
minden kockába
És megnyomogatjuk kezeinkkel sürgőn,
Majd elszeleteljük dirib-darabra,
S már lobog a víz, fő a finom tészta
Széles e világon nincs párja
S a titka?
Nagymamácskám
Szíve-lelke,
Az ízekbe bekeverve.
És észre sem veszed,
Már csirkét kopaszt,
Térül-fordul a tyúkólban és
Elkapja a legszebb csirka grabancát
A forró vízzel nyakonönti tollát
S vágja, metszi,
Hogy az ebédhez
Frissen főtt finom pörkölt
Íze keveredjen
Uborkasalátával a kertből szedetten.
Mindig ott volt, hol kellett,
Néha a szomszéddal is cserfelt,
S jó szolgálatként gyermekeket vigyázott
És szerették mind, mert
Annyi jót tett,
Mi szóval el nem mondható,
De lélekben nyoma maradó.
S már az égi utakat rója,
Megállása nincs azóta,
Hogy itt tőlünk elbúcsúzott,
Fényes lelke áltakúszott,
Ott ül már a szivárványban,
Az esőben és a széljárásban,
Velünk van hát minden éjjel,
S nappal is a kéklő égben.
Reménytelenségben
Fájó hiányok
Görcsös várakozások
Idétlen reménykedés
Még fájóbb hiányod
Hihetetlen tátong
Vad elkeseredés
Elaggott szeretet
Elodázott szerelem
Elodázó égkék
Búsének
Bebújok lelkem kuckójába
Dédelgetni magamat
Elrejtőzöm jókedvembe
Felejteni bajomat
Meggyászolom én szerelmem
Megkínlódom veszedelmem
Varázslatos gyötrelemben
Belátás
Vágyam és hitem hajszolt feléd
Hogy egyek vagyunk
Vágyam, hitem oszladozik,
Menekülők vagyunk
Visszatérek meleg ismerősségébe
Huncut-kedves egységünkbe
Légy szabad!
Megszabadítalak magamtól,
Űző, buja vágyaimtól,
Követelő akaratomtól,
Harsogó gondolataimtól.
Légy önmagad kedves kincse,
Varázslatos fejedelme,
Önmagad légy!
Ne más kénye,
Szerteűzött lénye-képe
Így légy boldog e világban,
Lázadó harmóniában,
Öntörvényű tisztaságban
Számvetés
Egyértelmű formák
Kétértelmű viszony
Kétkedő órák
Mikor jön az iszony?
Csillagfényed
elhalványult,
Művészlétbe szenderült
Emberré nemesült
Harmóniánk összekapaszkodik
Két bohóc
Bohócok vagyunk a világ nagy porondján
A zene bohócai
Összerezdülünk,
és zenébe csendülünk
Hogy is érthetnék ezt a süket irigyek
Kik kétségeiknél többre nem képesek
Szinopszis
Úgy lett vége
Hogy el sem kezdődött
Ő és én
Évforduló
Huszadik
Mennyi felejthetetlen emlék,
Mennyi kedves szó és
Huncut összakacsintás
Mennyi kétely és gondolkodás
Összekapaszkodás
Közös élet
Támasz, erő
Felemelő,
Enyhet adó
És megtartó
Meleg otthonba búvó
Két hídpillér
Biztonságos,
Szerelmetes,
Varázslatos
Ígéretes
Szárnyat adó,
S szárnyaszegő
Kedvesdeden
Méregető
Barát és
Szerető.
Örökifjú gyermekségben
Mosolygós szép kedvességben
Megújuló reménységgel
Igaz társam egész létben
Bátortalanul
Új gyermekem született
De még magam is félek tőle
Hogyan élhetek így tovább
Mit kapok majd én belőle
Dédelgetem,
Nézegetem,
Keblemre is ölelgetem,
Vágyakozva ízlelgetem,
Hátha Ő a hitem,
Igaz lelkem
Megtestesülése,
Gondolataim szócsöve.
És felhangzik a harsona:
Mit szólnak?
Majd a biztonságot adó
Hallgass!
És rejtőzködésbe burkolózom
Szavaim a papír sercegésébe
Fojtom
De meddig teheted,
Hisz úgyis elrepülnek
Ha erejük van,
Szétfeszítik a korlátokat és
Szárnyalón útra kelnek,
mint kicsi virágporszemek.
Mint egy pillangó
Repked és szárnyal
Virágról virágra
Bátortalanul,
Szárnya hímporát vigyázva
De próbálgatja,
Melyik útján találja
Meg végre
önmagát
…
Engedj…
Engedj!!!! engedj már utamra.
Megtisztító hajlékomba.
Bíborszínű forró lázba,
Tervet szövő önmagamba.
Virágozzék élted fénye
Gyarapodjék kedvessége,
Nőttön nőjön egészsége
Hite, éke, reménysége
Megtisztító magányomban
Alkotó gondolatokkal
S büszke hittel
Előlépek!
Siető
Ne hajszold az időt,
Ne kutasd a jövőt
A mát éld,
Mert gyötrelmeivel
és szépségeivel
soha vissza nem tér.
Igazságok
Korlátainkat magunk teremtjük,
Gyötrelmeinket ránk szabták,
De menekülni nem lehet
Az élet elől,
Mert az a gúnya
le nem vethető.
Élménytár
Hetek-hónapok csodája,
Hangok biztos harmóniája
Lelkünkben összezengő dallamok,
Vidám, felhőtlen arcok
A léthez nyújtott mankó,
Támogató egyensúly
Szárnypróbálgatások
És rövid repülések
Segítő kezek és
Biztos építőkövek
Zenebohócok zendülő
Zenedéje
Csalódás
Nem is a veszteség akkora,
Inkább
A sikertelenség okozta
Kudarc terhe.
Az gyötör.
Temető
Borostyán indái tekerednek
Árnyas fákra
Temető-illat terjeng
Megmagyarázhatatlan
Mély nyugalom ül a halmokon.
Sárga temetővirágok
Kukucskálnak a
Zöld levelek között
Áhítat ül a lombokon,
Rákúszva a hátunkra,
Belebújva zsigereinkbe.
Lócákon agg anyókák,
Fürge gyermekek
Megpihenő sietők,
És sírhelyek…
Csak a teste
Mondá az ige!
Nem vagyok…
Már nem fáj,
Ha kimondom,
Nem vagyok tökéletes
Már büszke vagyok
Hogy vállalom,
Nem vagyok tökéletes
Már rossz lenne,
Ha ezt hinném
Az vagyok: tökéletes.
Zongoraórák
Órák,
De nem,
Kevés a szó rá.
Embernevelgető
Lánykaterelgető
Csodapercek sora
És ő,
Aki nemcsak arra tanított,
Hogy terelgesd ujjaid,
Hogy azok dallammá
Érjenek,
Hanem lányává
Fogadva
Megmutatta,
Mit rejt az élet
Kacsintásból tudtuk,
A lopott fagylalt
A mi tikunk marad
Vígan lubickoltunk
A gyermeklétben
Mellette,
Érezvén gyermekségünk
súlyát
S mégis könnyű teherként
Álmodozó
Éber vagy
Igazi álom?
Nincs különbség
Mindkettő lehet édes és szárnyat adó
És porba sújtó, démoni.
Barátok
Kevesek értik
Lelked dallamát,
Becsüld meg őket!
Nem épp azok,
Kiket szeretnél,
De hidd el,
Ők igazi
lélektársaid!
Köszöntő
Újra egy év
47
NEGYVENHÉT ?
Semmihez sem köthető,
Rovátka a ’se veled-se nélküled’
Bilincsén
Egymás vállának feszülő
Boldog pillanatok
Nagy egymásratalálások
S konok nehézségek
Mégis oly szép évek
Egymásra tekintés és
Az örök érzés:
Menjünk tovább
Az úton!
Elég!
Megunt marionett-jelmezem
Levetem
Nem engedem
Behatolni a zajokat,
Intelmeket és
Ítéleteket
Eldobom a terhet,
Mit rám raknak
Cipelje az, akié!
Meghallgatom
Intő szavait,
Tanácsait,
De meg nem fogadom,
Nem lényemtől való!
Sok
Túl sok volt az évek
Jóakarata
Nem kérek belőle,
Elég már,
Míg e testben időzöm.
Változó viszonyok
Hegyekbe tömörülö bizalmatlanság,
Hazudtoló szógörgetegek,
Iszony
Méregetés,
Közeledés
Rémült bizonytalanság
Rettegett viszony.
Igazságtalan
Az igazságtalanság érzése mardos,
mint kitörés előtt a fortyogó láva.
Merre jársz?
Itthon vagy-e, bolygólakó?
Léleklátó, ápolgató,
Gyenge lelkek támasza,
Kérdéseink válasza.
Erős vagyok,
Vihart állok,
Minden bajjal szembeszállok,
Megnőtt hitem, s belevágok,
S egyedül is bátran várok
Vá
la
szok
ra.
De hiányzik a szó,
Mely rólad hírt hoz.
Lásd bennem…
Lásd meg és neveld fel bennem a
Gyermeket.
Naiv, szeretetéhes, önző
Csecsemőmet
Felnőtté növeszteném,
Ha ez nem véres harc lenne.
Konok küzdelem a célért…
Reményteljes kapaszkodás saját erőmért,
Hitemért,
Tettekért,
Hogy sikerüljön!
Önismeret
Ismertem magamat korábban,
De messze már az az én.
Kidobtam egy fájó harc végén,
Ami belőle maradt.
Ismeretlen vagyok még magamnak,
Nehezen rakom össze a tükörképben
Új valómat.
Járok egy utat,
Nehéz ösvény…
Tüskés ágak tekeregnek,
Megszúrnak és megsebeznek.
S hiába az igaz társak,
Ez az utam
Csak egyedül járható,
Vége l á t h a t a t l a n …
Bumeráng
Őt vádoltad,
S kiderült
Saját hibád vágott fejbe.
(SZÉ 2010)
Hajnali gyöngyszemek (2013. július 12.)
Hiába pofoznak,
Ütnek és aláznak
Haszontalan sunyiznak,
Ölnek és gyaláznak
Emberségem alabástroma
Rendíthetetlen.
Fáj, fáj, fáj
Fáj a lelkem,
Itt sír bennem.
Mélyen és fájón,
Elismerést várón.
Fáj a lelkem
Eltört bennem
Valami.
Régmúlt gyötrelem
Leharcolt,
Ócska bútordarab,
Haszontalan,
Kidobom.
Épül bennem,
Túl kell tennem
Magamat a kínon,
Vergődésen
Megszenvedtem,
S elengedem
Erős már a hitem
Továbblépni készen.
Vallomás
Hívó szavad cseng fülemben,
Vágyam ébred, veled mennem
Búgó hangú, duruzsoló,
Akarj engem! – ábrándozó
Hívó szavad már nem hallom
bensőm kérdez, s megvallom
mennék minden áron, újra
megtisztító lélek-útra
Hegyet másznék, csúcsra törnék,
Hogyha ketté szakadhatnék
S ha megnyílna az idő
végigperegne életemen
mint gyöngyszemek a kereveten
befoltozva bánatomat
SZÉ (2013. július)
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Amikor a "másikhoz" szólsz, akkor az egy másik én vagy a saját lelked? Vagy mindkettő? ;-) Annyi csodaszép, mély vers született, hogy csak kapkodom a fejem! Ne hagyd abba. Írj!
Re: lantos.emese@gmail.com
MSe , 2014.01.19 16:39Amikor a másikhoz szólok, az a keletkezés pillanatában többnyire egy másik személy. De tudhatjuk, hogy működik a kivetítés, így sejthető, hogy lényegében magamhoz szólok. Köszönöm, továbbra is adódnak nagy pillanatok, melyek verseket szülnek és olyanok is, melyek kommunikációs igényből eredően mást. De írok, írok és írok.
lantos.emese@gmail.com
Lantos Emese, 2013.07.10 05:21