Egy barátom tette fel a kérdést: hogy érzed most magad? (mármint a könyv megjelenése után...) 

... hát, ambivalensen...

ha gratulálnak, úgy érzem, nincs mihez, ez isteni adomány, nem tőlem való,  csak papírra vetettem, ami jött.

Ha nem jeleznek vissza a megkeresésemre, a kitett posztokra, akkor hiányolom, miért nem érzik, hogy mekkora dolog a mai világban, hogy még van könyv és ez érték lehet.

Egyelőre furcsa, hogy dedikálni kérik, még nincs művésztudatom... Magamat ismerve azt hiszem, később sem lesz. Kicsit olyan vagyok, mint a középkori kódexmásoló. Én csak a vivőanyag lettem ebben a közvetítésben.

Ha végiggondolom, hogy is történt, azt kell, hogy mondjam, végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy tálcán kínálta a lehetőségeket! Mert a mesék megírása a folyamat legegyszerűbb lépése.

Gondolkodtam a kiadáson, de az első - lehetetlennek látszó - lépés az volt, hogy találok ehhez illusztrátort. Ráadásul olyat, akit ihletnek a mesék. 

A kiadón nem is gondolkodtam, mert ott volt az első akadály, ki rajzolja meg?

És januárban megnyílt a kapu! Szende révén (Segítsünk Szendén S.O.S. - ez egy csoport, amit egy kedves operaénekes ismerős szervez egy beteg kislány gyógyításának segítésére) ismeretségbe kerültem egy szinkronszínésszel, aki ismerte a lányt, aki a rajzokat elkészíthette és egészen véletlenül a kiadót is. Minden egy helyen volt egy időben.

Azzal már nem is untatlak, hogy mindenkinek tetszett az ötlet és a puzzle pillanatok alatt kirakódott :) 

Külön érdekesség, hogy időnk alig maradt, mivel Kitti, az illusztrátor, február végén Kínába utazott. Szóval volt kihívás bőven!

Minden olajozottan működött. Elkészült a könyv!

Ma már egészen más problémák adódnak, futok az adós kérdések után és fázom az egésztől. Szóval egyelőre sok vele a feladat. De így együtt is pozitív a mérleg.  

Meg aztán végülis mégiscsak írtam egy könyvet szóval örülök, ha jönnek ihletett pillanatok, jó azokat megosztani Veletek! 

----------------------------------------

Kedves Olvasóim, Barátaim, Ismerőseim, Leendő ismerőseim! 

Ma a zuglói baba börzén jártam, amit jó szívvel ajánlok minden olyan kisgyermekes családnak, aki a gyermek ruháit nem tudja családon belül csereberélni, vagy szívesen válogat mások kinőtt, de el nem használt ruhácskái között, amik illatosan, formára hajtogatva, igényesen és szívvel-lélekkel kínálják magukat pár száz forintért az asztalokon. 
Szóval én is kimentem, gondoltam, nagy lesz az érdeklődés, sok a gyermek, még több a szülő, jön a húsvét, a gyereknap, rengeteg ifjúnak ajánlhatom a könyvemet. Vártam a csillogó szemeket, a bátortalan mozdulatot, hogy meg szabad-e fogni a könyvet, a kérdést, hogy odaviheti-e megmutatni anyunak vagy apunak... Minden jött, épp, ahogy elképzeltem. 
Majd érkezett egy szimpatikus nagymama is, aki érdeklődve fogta kezébe és mondta, ez épp az ő unokájának való, aki szereti a meséket, a mesevilágot. Elszomorodtam, mikor azt mondta, ennyi pénzt nem tud a könyvre szánni, ruhát vásárolni érkezett. Már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, mennyit adna érte jó szívvel, hogy ne maradjon a kis unoka ajándék nélkül... De sajnos ez csak később jutott eszembe. 
Megértettem őt. Éreztem, hogy egy új könyv ára számos ember számára sok pénz. Nem engedheti meg magának a szépet, a kultúrát. 
Sokan nézték meg a rajzokat, olvastak bele a sorokba, de mind visszatették. Már le is mondtam arról, hogy ma sikerem lesz és valaki gazdagodhat Kata történeteivel. 
És akkor, a legutolsó percekben odajött egy hölgy, majd a kislánya, aki 10 éves volt. Képzeljétek el, hogy a könyvet nem az anyuka vette meg, hanem maga a kislány, a saját megtakarított pénzéből! Ezúton is köszönet érte!

(2014-04-12)

---------------------