Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Érzések

Sose hittem volna, hogy életemnek ezen a pontján szenvedni fogok. 

De már tudom, hogy semmi nincs ingyen. A madárdal, amit reggel a téren hallottam és átjárta minden zsigeremet, azt dalolva, megérkeztél, csak egy apró öröm, mely múlandó.

Bevégeztem munkámat és új út nyílt előttem. Ott vagyok, ahová készültem. Elértem, megkaptam, vágytam rá és kiérdemeltem.

Ráadásul inspirált, hozott új érzéseket, lélek-nyitottságot. Megint jött valaki, akiben megláttam a művészt és elvarázsolt. Ez további inspirációkat, ötleteket indított bennem. Megéreztem, hogy az energiát át kell tenni valami alkotó tevékenységbe. Valamibe, ami másoknak okozhat örömet, feloldódást, szép perceket. És elindult az alkotó folyamat.

Gyógyítani belülről, önmagunkat lehet. De előtte olykor szükséges megélni a mélységet, mert onnan lehet magasra kapaszkodva szárnyalni. Amilyen mélyen, olyan magasan. Ahogy fenn, úgy lenn. 

Nincs fekete és fehér... De ez a színes világ az enyém és semmiért nem adnám! 

--------------------------------------------------------------------------

2014.01.29.

Annyi barát vesz körül és támogat, hogy nem tudok elég hálás lenni a sorsomnak, hogy ők vannak nekem. <3 

Annyira sokat köszönhetek a családomnak, szüleimnek, férjemnek, anyósomnak, gyermekemnek, a barátnőjének és családjának, hogy segítettek és az lehetek, aki! ... kicsit magamnak is ;) ...

Olyan szép napokat élek, mint még talán soha! 

Jó érzés írónak és költőnek lenni, jó elindulni azon az úton, ami a kiadáshoz vezet. 

------------------------------------------------------------------

2014.02.01.

Sikeres, örömös, felszabadító és építő hetem volt. Amíg vártam és hittem valamiben, minden tökéletes volt. Megnyekkenni is egy pillanat műve volt. 
Vágyom egy ember barátságára, de nem kaphatom meg, még nem engedi. 
El kell engednem őt, de még nem vagyok rá képes. Úgy értem, tudom már, de végtelenül szenvedek ettől. 
Összeomlott a vágy, a hit, a remény. 
Tudat és érzés különvalók! 
Hiába tudom, ha nem úgy érzem. Hiába... 
 
2014.05.12.
 
Felemel és ringat egy érzés.
Egy mestert hallgattam minap, aki arról beszélt, milyen tudatszinteken létezhetünk. Arról, hogy amikor nagy felismerések jutnak eszünkbe, vagy bevillannak pillanatok, melyeket nagy formátumúnak vélünk és óriási előrelépésként élünk meg, azok lényegében más - magasabb - tudatszintek beköszönő mondatai, melyek segítenek minket és ezeket összerakva előre juthatunk a fejlődésben. A lelki, ha úgy tetszik spirituális lét felé. 
Persze nem ezeket a szavakat használta, én így képeztem le a hallottakat. 
Azért éreztem fontosnak, mert az utóbbi időben egyre több ilyen felismerés kíséri a napjaimat, melyekről érzem, hogy ajándékok és nem tőlem valók, vagyis egy más szint megnyilvánulásai, melyek engem építenek. Hálával gondolok ezekre és köszönet érte! Minden cseppje kincs, építő energia! 
 
Nemrég olvastam valahol, hogy a nagy formátumú emberek sajátja az alázat. Nem értettem pontosan, de abban biztos voltam, hogy nem vagyok még képes rá. Túl fontos vagyok ahhoz magamnak.
De hiszem, hogy jól haladok...
Korábban a köszönet sem volt a mindennapjaim része, a bocsánatkérés pedig kész lehetetlenségnek tűnt. Ma már mindenért tudok köszönetet mondani és a bocsánatkérés sem elképzelhetetlen a számomra. Érzem a fejlődést és ez felemel, megerősít és repít! 
Figyelem az univerzum energiáit és befogadom az építő erőket. 
 
-----------------------------------------------------------------

6 évesen – közel 40 éve – kerültem közelebbi kapcsolatba a zenével.

Ekkor kezdtem a zenei általánost. Óvodai emlékem – mély élményem – nincs. Esetleg az akácvirág-evés az emésztőgödör tetején J , de azt nehéz lenne lekottázni.

A zene eleinte csak azt az élményt nyújtotta számomra, hogy olyan tudás és varázslat birtokában vagyok, melynek mások nem. Vagyis inkább mesterség ill. technika volt. De élmény!

A varázslatok birodalma akkor nyílt meg, amikor később több szólamban kezdtünk énekelni, amit önállóan is tudtunk művelni, vagyis felnőttek nélkül is vissza tudtuk hozni az élményt és emellett megkezdődtek a zeneiskolai zongoraórák, ami szokatlan és különös volt. Az iskola légköre nem volt magával ragadó, de ahogy beléptünk a tanárunk szobájába, kicserélődött minden. Olyan volt az a hely, mint egy lakás, bensőséges tér.

Odabenn kezdődött a nevelés – 8 évesek voltunk – és a műhelymunka. Magas fokú zenei oktatás és családias légkör. Sose feledhető. Titkos fagylaltevések, szárnypróbálgatás, versírás a kottában lévő dallamra, önbizalom-hegyek, melyből mindig lehetett vésni egy darabot, olykor egész sziklányi jutott.

Éveken át tartó építkezés, csupa öröm, energiák!

Aztán egy hirtelen lakhely-váltás miatt megszakadt az olvasztótégelyhez tartozás melengető érzése, harmóniája. Mindenki büszke volt a könnyű váltásra és a talpraesett, boldoguló 10 évesre, de valami megszakadt. Az új zeneiskola és a zenei élmény már csak silány másolata volt az egykorinak.

Kárpótlást nyújtott viszont a közösség és az osztály, ahol kiskórusban, furulyával, népzenei eszközökkel kedves, népies dalokat adtunk elő. És a befogadás már az első pillanatban érezhető volt és az odatartozás a mai napig kitart. A találkozások alkalmával minden ott folytatható, ahol 14 évesen megszakadt. Hibátlanul.

A kiszakadás a zenei tagozatról nem volt könnyű, komoly dilemmát jelentett, hogy egy zeneileg mívesebb, tagozatos gimnázium, vagy egy zeneileg értékes, de nem szakirányú, jó képzettséget nyújtó általános gimnáziumra essen a voks. Végül az általános szakértelem vitte el a pálmát és a Verseghyben kötöttem ki. Ó, hogy ez milyen jó döntés volt (bár a másikat sosem próbáltam).

Itt könnyű volt a kiválasztódás, a kifénylés. Bennem megvolt a mérhetetlen lelkesedés s a megmutatás vágya, a zene iránti maximális elköteleződés és a képesség – talán szerénytelenül nevezhető tehetségnek – mely irányított az úton. A 3. évben már 3 kórusban énekeltem és felkértek a negyedikbe, ami maga az álom, a vágy volt. Sajnos a próbák későn voltak, így szülői féltés miatt ez nem sikerült. Azóta is bánom, hogy nem vitatkoztam, nem álltam ellen és nem próbáltuk meg.

Azóta sem értem, ezt akkor miért nem kaphattam meg. Bizonyára nem voltam felkészült hozzá, s ekképp nem tudtam volna kellőképpen értékelni a nagyszerűségét. Mindenesetre így történt. 

ülnék a réten és nézegetném a fűszál élét, ... a búzát, ahogy nő, az erdőből előbukkanó vadmalacot, a sünt, ahogy átdöcög a mezőn, a madarat, ami a fészeknek az ágakat gyűjti és a darazsat, méhet, dongót, ami nektárt keres, virágra száll, lehúzza a súlya a szirmokat, sárgul a lába a virágportól, tele a hasa a beszívott nedvvel és tovaszáll

az éles, tűző, forró napsütés elcsendesül, a nap lebukik, csend honol, a kék sárgává, majd pirossá válik és aztán szürkévé, majd feketévé, csak a hold dereng, tétován, merengőn, budácsol az égen, rákacsint egy felhőre, az visszanéz, nem érti, mit akar ez az öreg aggastyán, szakálla is lehetne, ha lenne, ... ősz, hosszú, deres szakálla

de a felhő már el is illan, szertefoszlik, mert  a szél feltámad és ereje belekarmol, szétszakítja, az hiába sír, zokog, őrjöng és tiltakozik, esélye nincs, ... gyenge, darabokra szakad és megsemmisül

 

a szél, az erős, annak nincs lelke, csak az ereje van és dúl és üt vele… majd elszégyelli magát és megjuhászodik és simogató lesz, üde és finom és lágy, lánynak való, rózsaszín és mint egy tüllszoknya rásimul mindenre, amit ér, az egész mezőt megsimítja, az pedig, mint egy fáradt test, elhever és álomba szenderül

2014.07.30.

Egész eddigi életemben érteni akartam a világot. Számos, jobbnál jobb, pallérozottabb módszert alakítottam ki a megfigyelésére, leképezésére és analizálására, persze leginkább saját magam elhelyezése, megismerése érdekében.

Azt hittem, ezzel nemcsak magamat, másokat is pontosan meg tudok határozni és előre jutok a nagy egyetemes mindenségben. Látóvá – értővé - válhatok és minden csodálatos egységben fog feltárulni előttem.

Hatalmas hiedelmekkel lehet élni évtizedeken át, üzemelve a mindennapokban és sosem tévedni el az útvesztőben. Tudom, élő bizonyíték vagyok rá.

Aztán történik valami és megváltozik a fókusz. Sokak esetében történt így, nálam is nagy pofon kellett, hogy az objektívet máshová irányítsam. Sikerült.

Megváltoztam. Mintha elemet cseréltek volna és ez az elem tele lenne lélekkel, érzésekkel és új világlátással.

Kevés az értelem és a tapasztalat, érzelem is kell. A kettő egysége és harmóniája jelenti a teljességet.

Ma úgy látom, a világot elsősorban érezni és érzékelni jó, mert – ezt már más is megfogalmazta előttem – jól csak a szívével lát az ember...

2014.11.22.